Az örök természet időtlen fenségét sugárzó, minden manírtól és rutintól mentes alkotásai egyszerre idézik a holland művészet aranykorának állhatatos szemmel és virtuóz kézzel rögzített, tökéletesre csiszolt, világmodellként ható kompozícióit, és a barbizoni festők lélekkel átitatott, rejtett önarcképként értelmezhető tájképeit.
Csáky mintha lehántana minden esetleges, pillanatról pillanatra változó részletet a szemei előtt feltáruló látványról, hogy a természet valódi lényegét, a zsibongó felület alatt feszülő tömör, időtlen magot, a valóság rejtett arcát ábrázolja vásznain. Festményei ezzel együtt nem „csupán” hagyományos tájképek, hanem önálló világok is, amelyek az idő csendes, szinte észrevétlen múlását, a természet és az alkotó hangulatának finomléptű változását, a világ- és saját önismeretének fejlődését is kifejezi. Csáky sokkal mélyebben és szorosabban kapcsolódik az egyetemes festészet fél évezredes tradíciójába, mint kortársainak többsége, ahogy „korszerűtlen” munkamódszere, tudatos lassúsága, koncentrált figyelme és tökéletesre csiszolt festői felületei is jelzik: ő nem a mának, hanem az örökkévalóságnak alkot.
A Kecskemétről származó alkotó a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán szerzett diplomát, 1996-ban Barcsay Jenő jutalomban részesült, majd 2004-ben a Római Magyar Akadémia ösztöndíját nyerte el. Munkáit hazai egyéni kiállításain, valamint nemzetközi színtéren, többek között New Yorkban, Kuala Lumpurban és Párizsban rendezett csoportos kiállításokon is bemutatta.
Molnos Péter: Csáky Donát Márk: Leírt világ című kiállításáról
Marsó Paula: Csáky Donát Márk – Nyári délután, Budapest, 2019.
Beke Zsófia: Két perspektíva – kétféle szemszögből: Csáky Donát Márk és Lenkey-Tóth Péter tájképei, Új művészet, 14. évf. 10. sz. / 2003.
