A posztimpresszionista festészetét lényegében Párizst-járt művészeink közvetítették Magyarországra – tulajdonképpen a huszadik század legelejétől, noha legkevésbé Cézanne ismeretében. Többnyire – persze – a nagybányai alapokon vált életképessé a szemlélet, és ebben igen jelentős szerep volt Csók Istvánnak, aki Nagybányán is fogékonynak mutatkozott újításokra, Párizsban pedig felszerelkezhetett a posztimpresszionizmus eszméjével, elvihette Nagybányára. Megjegyezhetjük, Csók remekül illesztette saját idillikus vonzalmaihoz szintén.
Mind pályakezdésének, de későbbi pályafutásának is igen jót tett, hogy tehetős családból származott, ahol nem okozott gondot, hogy fiukat a lehető legjobb, akár külhoni iskolákban taníttassák – a kedve szerint választott festőművészi mesterségre. És az elsőgenerációs nagybányaiak, mindenek előtt Hollósy Simon is sokat jelentett képzésében; arról nem is szólva, hogy korábban már Székely Bertalan is egyengette útját. Első és mindjárt komoly sikerét Úrvacsora című képével aratta, mind Párizsban, mind Bécsben aranyéremmel jutalmazták 1894-ben. Egyaránt különleges érzékkel ragadta meg a természet szépségeit, de a bensőségesebb emberábrázolásban ugyancsak remekül hasznosította kiváló koloritérzékét, jóllehet, túllépett az impresszionista színfölbontás problémáján. A zsánerből annyit őrzött meg, amennyiben az teret engedett neki a kifejezéshez. ugyanis – talán német hatásra – kokettált az expresszionizmussal, noha a forma „épsége” továbbra ideája maradt. Tapasztalatait az oktatásban hasznosította, A magyar állam kétszer is Kossuth-díjjal ismerte el munkásságát. Elnöke volt a Magyar Képzőnűvészek Szövetségének. Felettébb értékesek – akár történeti szempontból – Emlékezéseim című kötetei.
-Farkas Zoltán: Csók István. Képzőművészeti Alap, 1957.
-Székely András: Csók István. Corvina, 1977.
