Fajó János a modern magyar festészet egyik legmarkánsabb, legkövetkezetesebb alakja, a konstruktivista hagyományok – legfőképpen a kassák-i – eltökélt folytatója, egyúttal pedig a különböző nemzetközi új-geometriai mozgalmak eredményeinek beépítője a magyar festői közegbe.
Békéscsabai középiskola és Mokos József rajz-köre után az Iparművészeti Főiskola díszítőfestő szakán szerzett kitüntetéses diplomát 1961-ben. Hamarosan rátalál Kassák Lajos életművére -talán még Hincz hívhatta fel figyelmét rá-, felismeri benne saját lehetőségeinek kibontását, és tanítványául, munkái gondozójául szegődik. Kassák nem egyszerűen minta, de művészi-erkölcsi példakép számára – ikonikus megjelenítője a mozgalmi aktivizmusnak, serkenti és tudatosítja Fajóban a társadalmi felelősségvállalást, ami majd meghatározza oktatói, csapatépítői szenvedélye irányát. Innen eredeztethető az a szenvedélyesség és eltökéltség, ami mind festői, szobrászi tevékenységét, mind pedig azok mentén vállalt funkcióit meghatározták.
Kassáktól logikus út vezetett Vasarely, Max Bill vagy a német geometrikusok felé. Közvetlen hatásuk egyénített befolyása legkorábbi munkáin felismerhetők. Legszembeötlőbben az a hit vagy a konstruktivista idea, miszerint a művészet képes a társadalmi kérdések megoldására, ha komolyan veszi kötelezettségeit. Fajó tiszta egyéni geometriája, színes lírizmusa összefér ezzel a programmal. Mindig mozgalomban gondolkodott, ám egyéni normák szerint alkotott. Eredetiségének ez a titka. Részt vállalni csak a hozzá szellemileg közelállók programjaiból kívánt, mint Bak Imre, Nádler István, Hencze Tamás vagy Csiky Tibor, valamint az általa szellemileg menedzselt fiatalok. Nevéhez fűződik a szitanyomás reneszánsza Magyarországon, és Vasarely művészetének széleskörű népszerűsítése.
Fábián László: Fajó. Budapest, 1979.
Fábián László: Fajó János 1988-2008. Budapest, é.n.
Fajó János: Síkfestészet. Budapest, 2016.