1867-ben született Kecskeméten, édesapja a város főrabbija volt, és mivel ifjúként nem mutatott érdeklődést a talmudista tanok iránt, az érettségi után jogot tanult. Egy év egyetem után 1884-ben felvételt nyert a budapesti Mintarajziskolába, ahol három tanéven át Székely Bertalan és Greguss János vezetésével sajátította el a festői mesterség alapjait. Ezt követően közel egy évtizeden át külföldön képezte magát Weimarban és a párizsi Julian Akadémián. Párizsban közös társaságba járt Rippl-Rónai Józseffel és Karlovszky Bertalannal. Tanulmányait végül a Benczúr Gyula vezette mesteriskolában zárta.

Festői pályája egyik legmarkánsabb és művészettörténeti értelemben legjelentősebb ciklusát kezdte meg 1898-ban a „Szegény ember élete” sorozat első darabjaival. A művek a kritikai realizmus kiváló darabjai közé tartoznak, melyek festésmódjukban is már egy új korszak jegyeit hordozzák. Az 1900-ban megrendezett párizsi világkiállításon „Család” című munkáját aranyéremmel díjazták. Tanulmányútjai során odafigyeléssel tanulmányozta az európai barokk mesterek munkáit, melyek jelentős hatást gyakoroltak műveire.

1899-től a nyári időszakot már Szolnokon töltötte, mely Tisza-parti város már a 19. század második harmadától kezdődően mind hazai, mind nemzetközi művészek kedvelt festőhelye volt. Bár a nagybányai művésztelep alapításában nem vett részt, a plein air festészet folyamatosan érdeklődésének középpontjában állt, és a 20. század elején készült műveinek egy része szoros festészeti párhuzamot mutat Ferenczy Károly vagy Réti István törekvéseivel. Életképei, majd az 1910 körül megjelent csendéletei már egy újabb festészeti irányt körvonalaznak, melyek kiindulópontja egyrészt a népművészet, másrészt egy olyan stilizáló és a színek elsődlegességét hangsúlyozó elv, mely rokonítható a francia fauves irányzattal.

1918 után az első korszakának társadalmi mondanivalóit mesejellegű bibliai, jelképes témájú „romantikus” korszak váltotta fel. A Nemzeti Szalonban és az Ernst Múzeumban több alkalommal rendeztek gyűjteményes kiállítást. 1924-ben állami nagy aranyérmet kapott, majd 1929-ben neki ítélték a barcelonai világkiállítás nagydíját.

A 20. század első évtizedeiben a legjelentősebb hazai műgyűjtők körében Rippl-Rónai József mellett Fényes Adolf volt az egyik legkedveltebb művész. Művei olyan gyűjtőóriások kollekciójában voltak jelen, mint Nemes Marcell, Kohner Adolf, báró Hatvany Ferenc, Krausz Simon vagy a Szépművészeti Múzeum egykori főigazgatója, Petrovics Elek.