Annak, hogy a hatvanas években markánsan jelentkezett egy újító szándék a szocreálban fulladozó magyar festészetben, Keserü Ilona egyik legjelentősebb szereplője volt. Mind a híres Iparterv -kiállításokon, mind pedig később a Pesti Műhely törekvéseiben eredeti hangon tudott hozzászólni a változások szellemiségéhez, irányához.
A képzőművészeti főiskolán olyan mestereknél sajátíthatta el a szakmát, mint Bencze László és Szőnyi István. Mégis, igazi mesterének Martyn Ferencet tartja, aki már szinte gyerekkorában követte festői próbálkozásait, másfelől pedig hiteles közvetítője volt a legfontosabb nemzetközi mozgalmaknak. Az viszont, hogy a festő szak mellett a freskó szakon is szerzett ismereteket, alighanem hozzájárult ahhoz a kompozíciós biztonsághoz, ami szabad festésű nagyméretű képeit jellemzi. A leginkább gesztus-karakterű képein is ez a szerkesztési/komponálási fegyelem érződik, nem beszélve gazdag kolorizmusának meggyőző erejéről. Másfelől pedig arról, hogy gyakorta éppen forma-biztonságával hívja fel magára a figyelmet. Ez pedig már-már a konstruktivitás felé mozdítja képvilágát. Egy korai vallomása szerint, Kassák érintettségről lehet szó. Valamikor a hetvenes években talált rá a balatonudvari-i temető szívalakú sírköveire, amelyek jellegzetes formája hosszú évekre „védjegye” lett a Keserű-műveknek. Ugyanakkor híven kitartott a szabadabb formálás, a „kócosság” mellett – mintegy jelezve egyúttal azt is, elegánsan uralni képes a látszólagos zűrzavart. Viszonylag hamar kijutott a nemzetközi színtérre, szívesen fogadott kiállítója lett fontos külhoni galériáknak, munkái nagy gyűjteményekben kaptak helyet, természetesen itthon is. Árverések ma már komoly összegekért forgalmazzák képeit. Pécsi oktatói tevékenysége is jelentős.
Tandori Dezső: Keserü. Budapest, 1982
Martyn Ferenc: Az örökké jelenlevő szülőföld. Pécs, 1983.
Forgács Éva: Az ellopott pillanat. Pécs, 1994.