Lehetett volna jogász, de inkább a Képzőművészeti Főiskolát választotta, mestere volt a „legfestőibb magyar festő”, Vaszary János. Már a 20-as évek közepén Párizsban jár, majd 1929-ben Hollandiában, ahol Mondriántól kölcsönkapja műtermét. Ekkoriban nonfiguratív munkákat készít, majd kis ideig az iparművészet felé fordul. Irodalmi érdeklődése, szellemi igényessége olyan jelentős szerzőkkel hozza össze, mint Hamvas Béla, Kemény Katalin, Weöres Sándor, Pásztor Béla, később pedig Kállai Ernő. Az utóbbi ösztönzése sokat jelentett művészi aktivitása föllendülésében – a negyvenes évek elejére már egyaránt túl van jeles absztrakt műveken és első komoly egyéni kiállításán is, mely 1943-ban valósult meg. Társakra lel az Európai Iskolában, majd az Elvont Művészek csoportosulásában.

1948-as önálló kiállítása után azonban lesújt rá a szocreál-anatéma, még a Képzőművészek Szövetségéből is kizárják, és megfosztják a kiállítás lehetőségétől. Szakmunkás iskolában kap tanári munkát. Csak 1971-ben mutathatja be önköltséges kiállításon ismét műveit, amelyek azonban továbbra is idegenek a pártos művészet ideológiai normáitól, de nem fiatalabb pályatársaitól, mint Molnár Sándor vagy Bak Imre.

Igazi rehabilitációját az 1994-es Kossuth-díj, valamint Pietro Dorazio meghívása jelenti a római metró díszítéséhez. 1956-os grafikai naplója tizenhét tollrajzának megrázó mélylélektani látomás-sora egybecseng a festészete által vizsgált pszichózisokkal.