Nádler István

1938-
“Nádler számomra maga a megfoghatatlanság. Valami ultrakapacitású szuperkondenzátor, vagy elektromos duplaréteg-kondenzátor… ez az, amit energiával, akár hangenergiával azután fel kell, fel tud tölteni. Debussyvel vagy épp japán vagy tibeti rituális zenével.”

Nádler István a múlt század hatvanas éveiben indult újavantgárd magyar képzőművészet egyik legnagyobb alakja (Bak Imre, Fajó János mellett), a magyar festészet megújítója. Voltaképpen mind a geometrizáló konstruktív ágon, mind pedig az informel, a gesztusfestés területén. Nem is szólva a kettő mindenekor átgondolt/átérzett, nemzetközi elismerést keltett ötvözéséről.

Nádler István par excellence metafizikus festő; munkáiban – kimondva-kimondatlan – a háttérben mindig felsejlenek a létezés nagy kérdései, emiatt azok akár meditációs objektumokként (is) fungálnak. Visszavezethetően akár az origóig: Kazimir Malevics Fehér alapon fekete négyzetéig és – persze – leszármazottaiig. Amikor indulásakor – Hincz Gyula volt a mestere a főiskolán – ráakadt a matyóhímzések sajátos forgására, egyúttal beletalált a népművészet eredendő metafizikájára. A későbbiekben mind tudatosabbá vált számára ez a kötődés, olyannyira, hogy rendre meditációs programokat kreált a maga számára vagy vett részt ilyen szeánszokon. Ez a szellemi fogékonyság tette lehetővé számára, hogy könnyedén, mondhatni: szervesen kapcsolódni tudott a posztmodern, a transzavantgarde, az új-érzékenység gondolatvilágához. Vagy éppen zenei fogékonysága, amely Debussytől a repetitív zenéig konkrét ihletője lett; egyidőben úgyszólván sztenográfiai jegyzetekként dolgozta föl a hallgatott zenedarabokat – alkalmasint tussal, tollal. Ez pedig egy másik nádleri sajátosságra, a kézjegyre is utal, amely többnyire a szélesecset szálkáiban nyilatkozik meg nagyméretű gesztusképein. Kompozíciói biztonsága, kiegyensúlyozottsága feltehetőleg visszavezethető szintén a malevics-i alapozottságra. Nádler szabad stílusa – úgy tetszik – kifejezetten biztonságos alapokon nyugszik.

Felhasznált irodalom:

Hegyi Lóránd: Avantgarde és transzavantgarde. Budapest, 1986.

Kortárs magyar művészeti lexikon. Budapest, 2000,

Hegyi Lóránd: Nádler István. Budapest, 3001.

Nádler István - Nemes galéria

Archívum

Musikalisches Opfer I.
1989

Törődünk az Ön adataival

Cookie-kat és hasonló technológiákat használunk, hogy a legjobb élményt nyújtsuk weboldalunkon. Cookie tájékoztató