Egyik legjelentősebb mestere a Nagybánya utáni magyar festészetnek. Korai műveinek plasztikai hatását ugyan kortársai követendőnek tekintették, 1923-as zebegényi letelepedése után úgy érezte, hogy a dunakanyari táj líraiságának és saját benső hangulatának kifejezéséhez több lehetőséget kínál a lazán kezelt tempera, ezt a technikát tökéletesítette más tompító anyagokkal (vizes kínai tus), amelyek már-már utánozhatatlanná tették képeit.
Német eredetű polgárcsaládból származott, budapesti és nagybányai iskoláztatása nem okozott gondot szüleinek. Ferenczy Károly és Réti István mesterei indították útnak azonnal felismert kivételes tehetségét, nagyon korán jelentkezett érett munkákkal. Azonban húszévesen behívták katonának, végig szolgálta a háborút, főhadnagyként szerelt le. Első kiállítását 1920-ban rendezte meg az Ernst Múzeum; attól kezdve élvezte a szakma teljes figyelmét. Nemcsak festményei, rézkarcai szintén sikert arattak. 1923-ban költözött Zebegénybe, attól kezdve egyaránt családi otthona és művészi témája lett ez a táj. 1937-től jó két évtizeden át a Képzőművészeti Főiskola tanára, újabb és újabb tehetségek lelkiismeretes mentora. (Átmenetileg szabad iskolát is vitt falujában.) Művészetét summázva igencsak feltűnő sablonossággal illetik posztnagybányai festészetnek, jóllehet egyszerűen festőtechnikája sem erősíti ezt a vélekedést; inkább valami újragondolt posztimpresszionizmust emlegethetnénk – annak pozitivista nehézkedései nélkül. 1949-ben Kossuth-díjat kapott, Izrael állam pedig Jad Vasemmel emelte a világ igazai közé – elismerve embermentő tevékenységét a vészkorszakban.
Kollányi Ágoston: Szőnyi István. Film, 1957.
Pataky Dénes: Szőnyi István. Corvina, 1971.
Köpöczi Rózsa: A grafikus Szőnyi. Zebegény, 1996.
