Bokor Miklós érzékeny absztrahált festményein táj- és önreflexiókat figyelhetünk meg, melyek a látott világ képi információinak lejegyzésén túl elvezetnek egy olyan belső pszichés térhez, ahol nem csak a sötét és világos, a fájdalom és az öröm, de a múlt és a jövő szimultán képes megjelenni. Ábrázolásai egyszerre mélyrehatóan drámaiak és légiesen könnyedek.  A koncentrációs táborokban megélt szenvedés rétegről rétegre épül bele munkáiba, miközben a befelé figyelés által rázúduló kusza érzelemhalom a természetből nyert pillanatnyi harmónia által kivilágosodik. Képein a külső táj meditatív szépsége az ember hiányának feszültségével a művész egyedi formanyelvén keresztül elevenedik meg.

Színrétegei elfolyóak, azonban a gesztus által vezérelt festék útja nem véletlenszerű, szorosan a témához láncol, a sziklák és patakok metamorfózisa, a formákra és színekre bontott világ a kép terén belül lebeg. Alkotásai nem elfedik a szenvedést, hanem a villanásnyi szépséggel együtt mutatják meg azt. Múltjának oldásaként festményei egy belső valóság tükörképei, melyek nem csak adott pillanatban érvényesek, hanem a mai ember számára is.