Virágok vázában asztalon

Ámos Imre Tükrös csendélet című kompozíciója a magyar festészet franciás irányzatának megkapó hangulatú gyöngyszeme. A francia Nabis csoport művészei, elsősorban Vuillard és Bonnard otthonosságot, időtlen lírát sugárzó műveinek összetéveszthetetlen atmoszférája, képeiknek kifinomult tér- és színritmusai köszönnek vissza rajta. Az 1937-ben közel három hónapot Párizsban töltő fiatal festő alkotói habitusára azonban a kép születésének idején, 1940 körül már árnyékot vet a történelem: a bonnard-i gondtalan boldogságot, a lét idilli derűjét nála sötétebb árnyalatok színezik át. A narancsos barnákon, a mély tüzű kéken és a zöldön át a vörösig tartó színáramlás Ámos alkotásán mélyebb, súlyosabb, sejtelmesebb hullámokat vet, előtte állva messze vezető szimbólumok, távoli asszociációk rémlenek fel a nézőben. A radikális átvágásokkal képbe emelt motívumok közül a tükör és a kék kancsó olyan nevezetes kompozíciókról ismerős, mint a Magyar Nemzeti Galéria szintén 1940-ben festett csendélete. E tárgyakba mintha lelket költöztetne Ámos spiritualitással telített festészete, szinte beszélni kezdenek, elindítva a néző fantáziáját az egymásba kapcsolódó asszociációk utján. A festő 1935-ben így ragadta meg stílusának e sajátos vonását: „Pár napig otthon voltam szülővárosomban… Ahogy elnéztem a régi bútorokat, nagyapám könyvszekrényét, pipatartóját, a régi gyertyatartókat, tükröket, mind egy-egy képet indított meg bennem, már előbbi képeimen is gyakran egy-egy tárgy indított munkára. Aminek külön élete van. Egyik-másikát egész sajátos légkör veszi körül, amivel asszociálódnak bizonyos emlékeim, ezeknek az emlékképeknek kivetítései érdekelnek újabban. »Asszociatív expresszionizmus«-nak nevezem magamban ezeket a képeket. Szerintem ma már nem lehet másképpen újat adni, mintha az ember legőszintébben adja a maga lelki képeit. Individuálisan festeni másképp nem lehet. Olyan érzéseknek a kivetítését szeretném, melyek az enyéim csak és mégis örök emberiek, nem lefesteni valamit, hanem azzal a tárggyal vagy figurával asszociált emlékképek összegét belesűríteni a képfelületbe úgy, hogy a lelki tartalom legyen az a plusz, ami a helyes képkövetelményen kívül (szerkesztés, komponálás, szín) megkülönbözteti minden más képtől. Egy bizonyos spirituális jelleget szeretnék belevinni minden dolgomba.”