Csendélet

„Párizst járva két nagy, egész életre kiható élményben volt része: Cézanne és Picasso művészetében, amely elvezette – önmagához. A kettő együtt szervesen kiegészítő szerepet játszott a fiatal magyar festő képzeletvilágának kialakításában. Különösen az előbbivel való megismerkedés adott határozott irányt Kmetty fejlődésének. Az impresszionizmus határmezsgyéjén álló Cézanne egyik legfontosabb megállapítását – amely szerint a valóság világában érezhető rendszerbe kötődik a szín, a forma és a tér együttese – Kmetty mintegy vezetőelvül fogadta el. Alaposan áttanulmányozta Cézanne egész művészetét, amelynek racionalizmusa aztán valósággal átlökte az impresszionizmus szabadabb lehetőségeiből a konstruktív szellemű kubizmusba.” Kárpáti Aurél, a korszak egyik legérzékenyebb tollú kritikusa 1938-ban publikált tanulmányában tökéletesen ragadta meg Kmetty János stílusának legfontosabb forrásvidékét. A két géniusz, Cézanne és Picasso nem csupán 1911-es párizsi útján, a világhírű Pellerin-gyűjteményben megismert képeik reveláló hatásában mutatható ki, de a francia festészet kubista irányzata egész további pályáján útmutatóként szolgált.

Magyarországon Picasso, majd köveitőinek példája, jól definiálható tér- és színalakító elveik érdekes módon nem váltak olyan népszerűvé, mint Európa többi részén. Szobotka Imre vagy Ferenczy Béni szinte vegytisztán, de csak epizódszerűen alkalmazták módszereiket, Réth Alfréd és Csáky József pedig hamar elszakadtak Magyarországtól. A 20. század magyar festészetének történetében szinte egyedül Kmetty művészete mutat feltűnő és hosszantartó rokonságot a francia kubisták törekvéseivel.

Ám szerencsére ösztönös ótszkodása bármiféle epigonizmustól, Kmettyt egy sajátos, nehezen összetéveszthető stílushoz vezette, amely sok tekintetben távol áll az ihlető francia mesterek képi világától. Mindenkor a természet jelentette számára a kizárólagos formai bázist, s egyetlen képén sem jutott el a teljes absztrakcióhoz. Az alkotói folyamat során az ábrázolás tárgyát nem bontotta mértani testek halmazává, de a végletesen leegyszerűsített formákat kíméletlen, szinte mérnöki szigorral építette logikus képi konstrukcióvá. A látvány mechanikus rögzítése helyett a szerkezet rejtett összefüggései érdekelték, maradandó, szükségszerű, öntörvényű világot akart teremteni minden festményén. A tökéletes formai rend megalkotásának elsődleges célja száműzte festészetéből az esetleges, változékony effektusokat, a fény által modellált plasztikus formát a síkba transzponálta, finom tónusátmenetek helyett egyenletes színfoltokkal dolgozott.

A 30-as évek folyamán ez a következetes, kubisztikus szemlélet némileg oldódott. A most bemutatott kompozíció is igazolja, hogy Kmetty idővel szerencsésen elmozdult a festőibb, szabadabb formai megoldások felé: a fény-árnyék hatások kiaknázása fokozza a dekorativitást és a térmélység illúzióját, az egymástól elkülönülő ecsetvonások pedig lazábbá, lélegzőbbé teszik a plakátszerű, kékes tónusokkal finoman átszőtt kompozíció szövetét. Feltehetően a Gresham-csoport stílusteremtő mesterei, elsősorban Bernáth Aurél és Berény Róbert megismerése, a képeikkel való folyamatos találkozás is hozzájárult ahhoz, hogy Kmetty 1930-as években festett művein, így a most bemutatott festményen is a korábban domináló hűvös józanság, a racionális logikával kordában tartott kreativitás és a puritán egyszerűség szerencsésen felpuhult. A fegyelmezett, sőt aszketikus, a tünékeny felszín alatt megbújó stabil szerkezetet kutató művész a rend megteremtésén és ábrázolásán túl képes volt az otthon idilli hangulatát is képére varázsolni.